Finom az idő. Egyre tovább van világos. A madarak csiporognak.
A varjú károg - búcsúztatja a telet.
A balkáni gerle "vidéki"-zik - köszönti a tavaszt.  
Örülök neki. Bár fájó, hogy nem fogom látni a városom, a hölgyek, az éjszakák, a futballpályák, az élet kitavaszodását. 
Sokkoló közelségbe került a búcsú a munkahelyemtől (még 2 nap). 4 év rutinja, reflexei, megszokásai kerülnek a hátam mögé. A biztonságérzet vész el. Meg egy barát. Meg egy másik. 
Külön tőrdöfés olvasni a hírt, hogy minden jegy elkelt a derbire (FTC-Újpest). Fantasztikus hangulat lesz, telt ház, búcsú a Szentélytől. És ebből is kijátszottam magam, hiába vagyok bérletes. Az én sorsügynököm nagy mókamester lehet. De ha sikerül bejutnom a fél éves rehabilitációra, akkor már ott leszek, ahol lennem kell. Ahol utolsó utáni esélyként rendbe hozhatom magam. A múltamat nem. A tetteimet nem. De magam, a jelenem és a jövőm igen.
A legnehezebb mégis azt tudomásul venni, hogy azt akivel lenni szeretnék, már nem látom többé. Olyan jó hallani egyes felépült társaimat, akik azt mondják, hogy visszaszerezték a családjukat (kedves, gyerekek). Pont ezért borzasztó azzal szembenézni, hogy az én esetemben ez nem így lesz. A Kedves sosem lesz már velem.
Tudom, hogy közeleg a tavasz. Mintha már érezném is, de bennem ettől még nagyon tél van. Tisztaságom 73. napján is...  

Jó volna megélni ennyi évet, de szkeptikus vagyok, nem csak az életvitelem miatt, hanem az országos és egyetemes jövőkép nélküliség okán is.
Jó volna ennyi hónapot nyaralással tölteni - hogy ne legyek nagyra vágyó... - életem hátralévő részében.
Jó volna összesen ennyi napot áldozni egy El Camino-ra és egy útra San Giovanni Rotondo-ba, mert biztos felejthetetlen lenne.
Jó volna három napból ennyi órát azzal tölteni, akivel szeretnék... 
Jó volna ennyi percet szánni egy jó reggeli futásra. 
Jó volna elszámolni eddig minden egyes hülyeség előtt, amit épp el fogok követni, legyen az az élet bármely területe.
Jó volna lefogyni ennyi kilóra. Vagy ha nem, hát 80-ra...
Jó volna egy idő után ennyi guriga kamatából éldegélni. (de ha nem, azt is túlélem)
 Jó volna ennyi csinos, izgató hölgy társaságán túl lenni házasságig. (de ha nem, hát ezt is túlélem)
Jó volna ennyi országba eljutni. 
S legvégül:  Jó volna... Jó, hogy ma hetvenedik napja nincs közöm a szerencsejátékhoz. Ilyen talán 2001 óta nem volt. Ez és csak ez az egyetlen hetvenes szám a fentiek közül, amelyik alapja lehet a többi megvalósulásának. 

Ha Isten is úgy gondolja, akkor március elején akár már el is indulhat a fél éves újjászületés. Az év hetvenedik napján :)

70. Én így szeretlek.

Már egyhuzamban harmadik napja írok. Skandalum. Meg sem néztem az EL meccsek eredményeit. A győzelem mámora a kísértés felett ennyire kitartana? Ráadásul újabb vidám percek értek a munkahelyemen. S ha tudtam volna mi vár még rám…
Álmodozásaimban gyakran szerepel, hogy kapok egy üzenetet. Benne csak ennyi: „Hiányzol…” De tudom, hogy ez vágy csupán s nincs valóságalapja. Ma viszont mégis kaptam egy szelet Hollywood-ot. Szóban hallhattam. S egy csókkal kísérve. Teljes összevisszaság. Mert tudom, hogy még ha tényleg így is érez, nincs semmi esély ezt meglovagolni és esetleg reneszánszomat követően újragombolni. Mert a környezete miatt sosem lenne esélyünk együtt. Ők már joggal elástak engem. És Neki fontos, hogy mások mit mondanak. S úgyis ki fog halni belőle ez az érzés is, mert talál majd valakit. De a francba is, nagyon jó volt hallani. És érezni. Hogy miért egy-egy szakítás után jövök rá, hogy hogyan kéne, hogy kellett volna az adott lány felé fordulni, én nem tudom…
Hogy ennek mi lehetett az oka? E találkozásnak, eseménysornak? Őrület…

Kizárt, hogy csupán a szenvedélybetegek sajátja lenne a fantáziálás, képzelődés. Amikor az ember elképzeli magát mindenféle szívet-lelket melengető szituációban. Amik csak filmekben vannak, de például az én életemben soha. Na ezért "kell" álmodoznom ezekről. A leggyakoribbak egyes szituációk volt barátnőkkel, barátokkal. Olyanok, melyekből kiderül, hogy nekik is fontos voltam valaha - legalább képzeletben. De sajnos korábbi életem szereplői nem olyanok, akik esetleges talpra állás után képesek lennének őszintén összeborulni velem. E képzelgések non plus ultrája egy a reneszánszomat követő hazatérés. Ahol titokban, meglepetésként összegyűlik sok barát (volt barát...) és még valaki. Mindenki mondana a maga stílusában valami kedveset s én könnyezve, átölelve válaszolnám nekik: köszönöm. Az esélye, hogy ez az álom nem jön be 1,05-ös oddsú (ment már el ilyen is, de ez tuti tipp...). Lefekvéskor sokat álmodozom ilyenekről és így is alszom el (ezalatt meg álmodom minden áldott éjjel elalvástól ébredésig). Érdekes és szomorú.
S a cím? Este hazafelé a metrón jó volt látni a sok párt. Vibrált a levegő tőlük. Csinos lányok, elegáns fiúk kézenfogva, csókok között. El is keserített, de fel is villanyozott. Előbbi azért, mert most nincs kivel átéljem, utóbbi pedig mert ez is a talpra állás egyik fődíja: esély egy ép kapcsolatra.
Még valami. Reggel megnéztem mi lett a két BL meccs. 2-2 és 1-1, tehát nem nyertem volna, mert a Real meccsen nem volt 3 gól. Mintha nyertem volna 50 rugót! Fantasztikus érzés volt.   

Napközben a munkahelyen nagyon vidám hangulat termett, jó ideje nem nevettem magam könnyesre. Nem nagyon volt rá okom...
Ma láttam két eredményt is. 1-2; 0-3. 3-3 gól két BL meccsen. Délutánra elkapott a pénzszerzés vágya. A logika adott volt: a Real és a MU lő 1-1 gólt s valaki még egyet bepasszíroz. A Doneck biztos lő otthon kettőt, a Dortmund meg legalább egyet. Így meg is van a 3-3 gól. 1,73 x 1,55 = 2,68. Felrakok egy tízest és már nyerek is szűk 17 ezret. A pénzt már a zsebembe raktam.
Aztán leültem és végre elkezdtem gondolkodni, ami ilyenkor sosem volt jellemző. Két ember mindent megtesz értem én meg szembeköpöm őket? A szerdai a 60. tiszta napom s eldobom, így szembeköpve magamat? Valószínű elvesztek 10.000 Ft-ot és szembeköpöm a munkaadómat?
Hát nem. Gyorsan visszaraktam a pénzt a helyére s annyit mondtam magamban: "most mi győztünk Uram s a Kísértő vesztett!" Nagyon jó érzés, bár ott van az emberben, hogy lehet egy jó pénzszerzési lehetőséget hagytam futni. Lehet. De nem biztos. Márpedig fogadni csak biztosra érdemes (még ha úriember biztosra, ugye...). De a fogadásban nincs biztos!

A lényeg: a mai nyolcaddöntőket én nyertem!

Hirtelen ötlettől vezérelve a világvége utáni 45. napon, 2012. február 4-én elindult a blog. Ollé. 

Húszas évei vége felé járó, barátait, kedveseit, munkáit, pénzét, becsületét, megbízhatóságát, sosem volt önbizalmát és sok-sok időt elveszített legényről lesz szó. Akár mondhatnám azt is, hogy mindent és mindenkit elmartam magam mellől. Mondhatnám, de nem mondom. Mert a családom még mindig velem van. Akárcsak a hitem. Istenben. A velem kapcsolatos (pozitív, negatív) események jótékony formáló erejében. És velem van az ép emberré válás vágya. Pont ma fogalmaztam meg magamnak a veszteségekkel kapcsolatos tételmondatot: csak a pótolhatók hagyják el az embert a bajban. Értük így nem is kár hosszú távon. Szerintem ezt nagyon fontos az embernek elhitetnie és tudatosítania magában, különben az adott emberek hiánya megőrjít és hátráltat az előrehaladásban.
Egyelőre ez így pont elég is. Egyelőre.